Meg is jött a válasz. Megalakult a Magyar Gárda, a várható szlovák és román támadás elhárítása végett. Mert támadni fognak, az biztos, erre a Slota-félék bujtogató kijelentései már régóta figyelmeztetnek. Ha netán mégsem, akkor támadunk mi. Egy csomó fegyverünk van készenlétben: magamutogatás, félelemkeltés, gyűlölködés. Hogy a zászlóégetést meg az egyszerű járókelők szétpofozását ne is említsem. És mi lenne a casus belli? Az is akadna bőven. Egy dolgot leszögezhetünk: sohasem történt olyan dolog (és valószínűleg nem is fog), amely miatt nekünk, magyaroknak bocsánatot kellene kérnünk a szlovákoktól (vagy a románoktól). Egyesek azt hangoztatták, hogy a gárda létrejötte csak Gyurcsány Ferencnek kedvez. Valójában mindenkinek jót tesz, aki a szomszédos országokban ellenségesen érez a magyar kisebbség iránt, s főleg azoknak, akik olyan közel vannak a húsosfazékhoz, mint nálunk Ján Slota. Sajnos, jó páran akadnak mindkét oldalon, akik képtelenek felfogni, hogy a szélsőséges nacionalizmus, akár kékbe, akár zöldbe öltöztetjük, akkor is az marad, ami: egy gyökerestől kiirtandó rákfene. Mert a saját oldalunkon még csak-csak elfogadjuk, szemet hunyunk felette (vagy, ne adj’ isten!, még hívei is vagyunk), de ha a másik oldalon mutatkoznak a jelei, már felháborodunk. Mekkora képmutatás! Minden ember bűnös, követ el hibákat, főleg azokkal szemben, akik körülötte élnek. Az intelligens, becsületes ember ezt vállalja, és igyekszik dolgozni rajta. ĺgy van ez a nemzetekkel is. Vétkesek vagyunk mi, magyarok, és vétkesek a szlovákok is. De mennyivel dicsőbb lenne a gyűlölködésnél a kölcsönös beismerés és megbocsátás!? Elsősorban a történelmi kérdések, múltbeli sérelmek tisztázása, helyrerakása (amelyhez első lépés talán egy közös szlovák–magyar történelemtankönyv kiadása lehetne). A gyűlölet ugyanis a tudatlanságból fakad. Abból, hogy nem ismerjük a valóságot, a tényeket; hajlamosak vagyunk az előítéletekre. Hitelt adunk egyes demagóg kijelentéseknek, amelyek olyan politikusoktól származnak, akik még kevésbé vannak tisztában a történelmi tényekkel, mint mi magunk. A leírtak igazolásaként álljon itt egy József Attila-idézet: „A harcot, amelyet őseink vívtak,/békévé oldja az emlékezés/s rendezni végre közös dolgainkat,/ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Kacsinecz Krisztián forrás: Újszó