Az Ómagyar Mária-siralom a műköltészet, az egyházi költészet területén sem lehetett az első magyar vers. Olyan a művészi színvonala, olyan szép a nyelvhasználata, a stílusa, amit - még latin minták után is - csak hosszabb gyakorlattal lehetett elérni. A korai magyar költészet, az egyházi nyelv főleg a szóbeliségben formálódott, a ritkán leírt korai magyar szövegek legnagyobb része pedig elpusztult. Arról, hogy a Siralom már nem kevés szóbeli s némi írásbeli hagyományra is támaszkodhatott, a szövegében előforduló egy-két sajátos kifejezés és formula szintén tanúskodik. Ezek ugyanis bizonyos gyakorlat, használat során alakulnak ki, szilárdulnak meg. Ezúttal az Ómagyar Mária-siralom két olyan nyelvi szerkezetéről szólnék, amelyekkel még a szakirodalom sem nagyon foglalkozott. Uram és fiam... A folyamatosan, két hasábba leírt, harminchét sorból és százharminckét szóból álló Siralom harmadik versszakában Mária ezt mondja Jézusnak: "Ó én ézes urodum, / Eggyen-igy fiodum, / Síró anyát teküncsed, / Búábelől kinyúhhad!" (A szöveget kissé "modernizálva", a kiejtést tükröztetve írtam át, és a sorokat jelöltem.) Az idézetet így értelmezhetjük: "Ó, én édes uram (vagy: uracskám), / Egyetlen egy fiam (vagy: fiacskám - a d egy régi kicsinyítő képzőnk) / Tekintsd a síró anyát, / Bújából vond ki." Mária tehát Krisztust egyszerre Urának és fiának is mondja, ami a mariológia, a Máriával foglalkozó egyházi tudományosság egyik alaptétele. Istenként Krisztus Máriának az Ura, megtestesülésében pedig a fia. Figyelemre méltó, hogy ez a Siralomban tömören kifejezett, két egymás utáni megszólításban lévő megállapítás a vers latin mintáiban-megfelelőiben, azok változataiban nincs meg. Igaz, a pontos latin mintát, az "eredetit" nem ismerjük, föltehető azonban, hogy ezt a Krisztusra és Máriára vonatkozó tanítást a Siralom szerzője: fordítója-átdolgozója már más latin és magyar szövegekből ismerte, és ezért szőhette bele a szövegbe. Az a megfogalmazás, miszerint Krisztus Máriának Ura és fia (Istene és fia), több későbbi, magyar nyelvű kódexünkben is előfordul. Például a Vitkovics-kódexben (1525) Mária így könyörög a kereszt alatt: "Oh, mennyei szent Atyám, te kezedbe ajánlom az én fiamat, Jézust, sőt inkább én uramat" (a szövegeket mai helyesírással írom át). Az Érsekújvári kódexben (1529-1531) pedig nagyszerdán Mária ekképp szól Jézushoz: "fiam, én édes fiam, és én édes uram, kérlek tégedet, hogy mondjad meg az te szomorúságodnak okát". A Pécsi Lukács által 1591-ben fordított Szent Ágoston doktornak... imádsági című munkában az imádkozó mond hasonló szavakat: "Irgalmasságos Asszonyom... minémű sírásokat, higgyem, irgalmasságos orcádon hogy folyt, midőn látnád szent fiadat, Istenedet, uradat, az magas keresztfára minden vétek nélkül kiterjesztetni." S idézhetjük Zrínyi Miklós eposzának, a Szigeti veszedelemnek a segélykéréséből az első ének negyedik versszakát is: "Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat, / Az ki örökkén volt, s imádod fiadat / Ugy, mint Istenedet és nagy monarchádat: / Szentséges királyné! hivom irgalmadat." Mária megkoronázása (Az iglói plébániatemplom kapuja, 1390-es évek) Az egyházi hagyományban Máriát több, ahhoz részben hasonló tulajdonsággal is fölruházták, amit a Biblia, a keresztény teológia Krisztusra vonatkoztat. Pál apostol például - a halandó, bűnbeesett Ádámmal szembeállítva - Krisztust második embernek, utolsó Ádámnak is nevezi, aki megvált a haláltól és a bűntől. S ehhez kapcsolódó Krisztusra vonatkoztatott teológiai kifejezés a második Ádám, az új Ádám is. Máriát pedig az egyházi szövegek olykor második vagy új Évának mondják. Ahogy az ősanya egykor a bűnt hozta a világba, úgy Mária Krisztusban a világ részére a megváltást hozta. Évának és Máriának ezt a szembeállítását kódexeink közül ismeri például a Cornides-kódex (1514-1519) és az Érdy-kódex (1526-1527). Az utóbbi szerint Éva anyánk neve "jajnak és keserűségnek anyjának magyaráztatik", Szűz Mária pedig "isteni malasztnak és áldomásnak (= áldásnak) szent anyjának hivattatik". Az, hogy Máriának Krisztus egyszerre Ura és fia, szintén bibliai szövegrészekkel állítható párhuzamba. Azokkal, amelyekben arról van szó, hogy Krisztus Dávidnak Ura és fia. Mint Fiúisten Ura, emberi testben való megjelenésében pedig leszármazottjaként a fia. Az evangéliumok három helyen (Mt 22,41-46; Mk 12,35-37; Lk 20,41-44) szólnak arról, amikor Jézus megkérdezi az írástudókat: "»Mit tartotok ti a Messiásról? Kinek a fia?« »Dávidé« - felelték. Ő tovább kérdezte őket: »Hogyan nevezheti hát Dávid a Lélek sugallatára Urának, amikor ezt mondja: Így szólt az Úr az én Uramhoz: / Ülj a jobbomra, / s ellenségeidet lábad alá teszem! Ha Dávid Urának nevezi, hogy lehet a fia?«" (Mt 22,42-45). Itt Krisztus a 110. zsoltárból idéz: "Azt mondta az Úr az én Uramnak: »Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad alá teszem zsámolyul.«" Az a megállapítás, pontosabban annak nyelvi kifejezése, miszerint Máriának Krisztus Ura és fia, minden bizonynyal az előbb idézett bibliai helyek analógiájára (is) született meg. Madonna (A nagyőri plébániatemplom fából készült szobra, 1350-1400) Siralom és fohászkodás A másik sajátos kifejezés, amelyről szólnék, egy rokon értelmű szavakból álló szópár. "Sirolmom, fuhászatum / tertetik (szerintem íráshiba, tehát = régi nyelvi tettetik »látszik«) kíül, / én junhumnak bel búa, / ki sümha nim híül" - mondja, zokogja Mária. A Siralom hetedik versszakának mai értelmezése a következő lehet: "Siralmam, fohászkodásom (kesergésem, sóhajtozásom) / láttatik kívül, az én szívem belső búja az, / ami soha nem enyhül." A siralmam, fohászatomhoz hasonló, többnyire szinonimákból álló szópárok gyakoriak az egyházi nyelvben: por és hamu (vagyunk), halál és pokol, méltó és igazságos, illő és üdvös, hiszem és vallom, ígérem és fogadom stb. A siralom (és) fohászkodás szópár - latin mintát, de nem mindig ugyanazt a latin szópárt követően, vagy attól függetlenül is - több kódexünkben, régi szövegünkben ugyancsak megtalálható: "Margit holttestét ezenképpen fel öltözteték nagy siralmakkal és fászkodásokkal" (Margit-legenda. 1510 - a fászkodás a fohászkodás rövidült alakja); "mendenha (= mindig) siralmban és fászkodásban vala (Eszter) őmagáért és az Istennek népéért" (Cornides-kódex, 1514-1519); "az szent atyák siralmban és fászkodásban megpusztulván mondának egymásnak" (Horváth-kódex, 1522); "Ázik a város, úgy mondod, siralommal, és aggódik forró fohászkodással" (Faludi Ferenc: Téli éjszakák) stb. A szópárt alkotó főneveknek megfelelő igék is állhatnak mellérendelő szerkezetben: "Sírjak bánkódván elhagyott jókról, boldogabbakra fohászkodjam" (Festetich-kódex, 1494 előtt). Az Ómagyar Mária-siralomban lévő fuhászat szó már korán kiveszett, az azonos jelentésű fohászkodás vagy a majd később ugyancsak kivesző fászkodás lépett a helyére. A sírás, a zokogás nyomatékos kifejezésére régi szövegeink más szavakat is párba állíthatnak vagy több szót is fölsorolhatnak. Például: "Te reád iveltünk (= Tehozzád - Szűz Máriához - kiáltunk, »üvöltünk«), Évának számkivetett fiai, Te reád fohászkodonk óhajtván (=sóhajtozván) és sírván ez siralmnak völgyéből" (Festetich-kódex). Mivel a siralom és fohászkodás jellegzetes szópárként kódexeinkben, régi szövegeinkben többször is előfordul, a két szó együttes használatának már korábban ki kellett alakulnia. Az Ómagyar Mária-siralom ezt mutatja is, de a siralom és fohászkodás (fohászat) szópár nyilván már első fennmaradt versünk ideje előtt is élt. A Siralomban való előfordulást minden bizonnyal ugyancsak a kialakulás és a használat egy időszaka előzte meg. Mindez szintén megerősíti azt a szakirodalom által is vallott tényt, amit ismételten hangsúlyozunk: legelső fennmaradt szövegemlékeink (Halotti beszéd, Ómagyar Mária-siralom stb.) a magyar egyházi nyelv (szóbeli) formálódásának már egy előrehaladottabb állapotát tükrözik. A. Molnár Ferenc nyelvész

Nyomtatóbarát változat Cikk küldése